De jó friss a levegő, szinte harapni lehet. Most érkezett el az idő a sétára. Végre besötétedett. Nem fog bennünket zavarni senki. Ilyenkor szeretek egy kicsit bóklászni, előbújni a rejtekhelyemről, megjáratni apró lábainkat. Szeretek ennél a háznál lakni. Itt nincs más állat, se kutya, se macska, aki folyton hajkurászna bennünket. Szükségünk van erre a nyugodt életre.

A biztonság kedvéért, azért kidugta apró, nedves, fekete orrát és kiszimatolt, hogy tiszta-e a levegő. Ugyanis napközben azért előfordult már többször is, hogy egy-egy macska kihasználva a háziak távollétét, birtokba vette a kertet.

Ezek a macskák, nem tisztelnek semmit! Úgy járnak-kelnek más otthonában, na és persze és főleg azok kertjében, mintha övék lenne a világ! –gondolta a sünanyó, azzal szólt kedvenc csemetéjének, hogy elérkezett a séta ideje. A kis sünbocs persze azonnal a mama sarkába szegődött, mert ő is imádta, ha szabadon jöhet-mehet. Pici kis orrát azonnal a földre szegte, beletúrta az előző napi szél által levert, vagyis már zölden lehullott diófalevelekbe.

Jó illata van! –gondolta. – Ebbe én szépen belehempergek. Mutatok a mamának néhány bukfencet. Épp kibújt a holdacska és pontosan látni fogja, milyen ügyes vagyok. A kis sünbocs rajongásig szerette anyukáját, és minden áron örömöt akart neki szerezni.

A sünmama pedig viruló szívvel figyelte csemetéje minden rezdülését. Valóban örült, hogy ilyen virgonc és vidám gyermeke van. Főleg miután ő elég gyengének született. Az sem volt biztos, hogy megmarad szegényke, de a lelkes, odaadó anyai gondoskodás végül meghozta gyümölcsét és szépen fejlődött a kis sünbocs. Hamarosan utolérte testvérkéit mind súlyban, mind fürgeségben. Ő volt a leggyorsabb, a legügyesebb, a legkíváncsibb. Ezért is hívta ki éppen őt elsőnek a pihe-puha alomból az éjszakai sétára. Természetesen mostanra már a többiek is kisorakoztak a fészer bejáratához, onnan kémlelve ki a sötét éjszakába.  De hát ez volt az ő terepük. A hűvös sötét.

De jajj… hirtelen olyan fényes lett, pedig a hold épp most bújt vissza a felhőkbe takarózva megpihenni egy kicsit. Elfáradt a kis sünbocs zsizsegését látva. Majd kinéz rájuk később is – gondolta.

A sünmama látva a nem természetes fényt, hirtelen megmerevedett. A kicsiknek is jelezni akart, hogy most azonnal meg kell állni, nem mozdulni. Kijött az emberállat a teraszra. Nem szabad, hogy felfigyeljen ránk. Sajnos rossz tapasztalati voltak néhány évvel ezelőttről, amikor is az ember gyereke befogta két csemetéjét, és soha többet nem látta őket. Nem tudja azóta sem, mi történt velük. Akkor egy másik helyen élt. Nem tudta ezt feldolgozni ezért keresett új lakhelyet magának és családjának.

Itt szeretett élni. Itt még nem bántották őket. De lehet, hogy csak azért, mert nem vették még észre őket? Ahogy ezeket végiggondolta, meghallotta, hogy a kis virgonc csemete tovább kotozott az avarban. – Te jó ég, észre fogják venni őket! – rémült meg a sünanyó.

És valóban! A teraszon teregető nő észrevette, hogy valami mozog a diófa alatt a levelek között. Azonnal szólt a férjének, hogy van ott valami. A férfi zseblámpát hozott és az erős fény végigpásztázta a diófa alatt a terepet.  És akkor meglátták! A kis sün hirtelen megrémülve a nagy fénytől elindult a mamája után amilyen sebesen csak tudott. Sünanyó biztatta és reménykedett, hogy nem jönnek közelebb az emberek.

– Látod? Ott van a sünmama is. A kicsi meg ott teper utána. – Aha látom. Biztos a fészerbe költöztek be a sok szalma és mindenféle lim-lom közé. – Ne világíts a szemébe! Megijed. Kellene kirakni nekik valamit enni. Nem? Vagy találnak maguknak élelmet itt nálunk a kertben? Egyáltalán mit esznek a sünök? – hallotta a sünmama az emberek beszédét.

Érteni természetesen nem értette, de mintha megérezte volna, hogy nem akarják sem őt, sem a családját bántani. És ekkor megszűnt az a vakító fény. Kikapcsolták a zseblámpát. Azt még látta, hogy a sötétben még fürkészik az emberek, hogy merre megy a csemetéjével, de már csak azzal törődött, hogy minden gyermekét visszaterelje a fészer jótékony árnyékába, a biztonságba. Ahol nem kell félni.

De másnap este rájött, hogy valóban nem kell félni. Itt tényleg jó helyre került. Itt biztonságban élhetnek. Csemetéi felnőhetnek anélkül, hogy rettegésben keljen élniük.

Amint megpillantotta a kis tálkát, benne élelemmel és egy másikat, amiben friss tiszta víz volt, tudta, biztosan tudta, hogy hazaértek. Ez az ő OTTHONUK!

 

Kép: Pixabay