Nem tanulással kezdtük az iskolát.
Az ősz kezdetével elérkezett az iskola kezdés ideje és az őszi betakarítás ideje is. Az én gyerekkoromban, a kettő összekapcsolódott, pedig nem is falun laktam.
Romániában nem szeptember elsején, hanem szeptember 15-én indul az iskola. Ennek ellenére nem a tanulással kezdtük az évet, hanem a praktikával, vagyis az őszi gyakorlattal. Az iskola gondolom leszerződött a különböző szövetkezetekkel, és a középiskolás gyerekeket elvitték minden nap őszi betakarításra, tulajdonképpen napszámra. Ami pénzt meg kaptak érte, azt elvileg az iskola fejlesztésére fordították. Vittek bennünket: kukoricát törni, cukorrépát szedni (azaz inkább kirugdosni a kemény földből), ritkán a gyümölcsösbe almát, barackot szedni, (szőlőt szüretelni persze soha), de legtöbbször paradicsomot szedni és kukoricát csuházni.
A város környékén annyi paradicsomföld volt, mint égen a csillag, úgyhogy oda sűrűn vittek bennünket. Ki volt adva hány ládával kell megszedni egy nap, és mindenkit ráállítottak egy-egy sorra. De ameddig a szem ellátott, addig paradicsomsorok voltak. A környéken volt egy konzervgyár, azaz zöldségfeldolgozó gyár, és gondolom oda kellett ez a tömérdek sok paradicsom. Néha hajtott bennünket a versenyszellem, hogy ki milyen hamar szed meg egy ládával, illetve kinek mennyi lesz a nap végén, de nem igazán volt kellemes nap, mint nap ezt szedni. Pedig hát a paradicsomban voltunk. Főleg amikor a fiúk a rohadt paradicsomokat el kezdték dobálni. Na ott, elszabadult a pokol. A végén már a paradicsom szagát is utáltuk.
A leginkább kukoricát csuházni szerettem, mert ott a feldolgozó telepre vittek bennünket. Az udvaron hatalmas kupacokban, mit kupacokban, dombokban volt a csuhés kukorica. Egy-egy domb tetejére felült egy egész osztály, és elkezdtük csuhézni a kukoricát. Szerencsére ide sokszor vittek bennünket. Azért szerettem, ha ide mentünk, mert míg a kupac tetején ültünk és csuháztunk, addig trécseltünk, beszélgettünk, sztoriztunk. Mindenkinek eszébe jutott valami jó kis történet. Jókat nevettünk és közben dolgoztunk. Ha kifogyott alólunk a kukorica, felültünk egy másik kupac tetejére és folytattuk a melót.
Na és hogyan jutott ki ez a rengeteg gyerek a földekre?
Hát kiszállították őket, vagyis minket. Ritka esetben busszal, méghozzá csuklós busszal, hogy minél több osztály felférjen, vagy a leggyakoribb az volt, amikor karlingával vittek ki bennünket. Ha még nem láttál ilyen csodát, elmesélem hogyan nézett ki. Egy traktor húzott egy kerekeken guruló nagy fából készült dobozt, aminek volt két ablaka, bent pedig 2-3 fapad. Ebbe amennyi gyerek belefért, feltuszkolták és irány a paradicsomföld. Ha nem tudod elképzelni, gondolj egy fából készült lakókocsira. De szigorúan traktor húzta! Persze ezek a csodajárgányok sem bírták a strapát, és gyakran gyalog kellett hazajönnünk, a több kilóméter távolságról, mert azt a hírt kaptuk, hogy útközben lerobbant a karlinga. Vagy lehet, hogy ezzel is spórolni akartak? Ki tudja? Minden esetre mi fiatalok ezt is jókedvel tudtuk fogadni. Általában. Volt, hogy 2 órába is beletelt mire hazaértünk, de jót szórakoztunk csoportokba verődve az úton.
Sajnos képet nem találtam róla, de ha neked esetleg a birtokodba kerül szívesen venném, ha megosztanád velünk, vagy itt lent a hozzászólásokban, vagy küld el nekem e-mailben.
Legalább egy hónapig jártunk praktikára, de lehet volt az több is. Mégis a tantervben előírt anyagot leadták és megtanultuk (persze ki milyen mélységig) az év végéig. Na persze nem minden tantárgy kapott kitüntető figyelmet a tantervben, de a matematikát, fizikát, kémiát olyan szinten tanították, hogy az arra fogékonyak rengeteg versenyen az élen végeztek, még Magyarországi versenyeken is.
>> Neked is van ilyen élményed? Oszd meg velünk! <<