Már jó ideje nézegettem az interneten ezt az oldalt. Azt hirdette, hogy bárkit meg tud tanítani írni. Mindig is nagyon szerettem olvasni, és csodáltam az írók fantáziáját, azt a stílust és tudást, amivel az olvasóhoz oly szívhez szólóan tudnak írni, hogy a kedves olvasó vagy elsírja magát, vagy önkéntelenül elneveti magát, vagy az izgalomtól görcsbe rándult nyakkal olvas, várva a végkifejletet. Ha olyan a történet, beleképzeli magát egy-egy szereplő helyébe, de az is lehet, hogy csak végig izgulja a sztorit és nagyon szorít az adott szereplőnek. Én ilyen olvasó vagyok.

Sok kis történet lapul az én kis fejecskémben is, de eddig ezek csak az emlékeim történetei voltak. Amikor baráti körben egy-egy történetet elmeséltem, figyelmes hallgatóságra találtam, és a kollégáim is tátott szájjal hallgatták elbeszélésemet. Volt köztük jó néhány nem szokványos eset is, talán ezért is volt olyan könnyű elkapnom és megtartanom a figyelmüket a mesélés idejére. De mint már említettem ezek a történetek igaz történetek voltak, az én életemből. Viszont szívesen le is írtam volna őket. De leírva, olyan sivárnak tűntek, hogy inkább abba is hagytam.

De ez a tanfolyam, a Kreatív Írás tanfolyam azt hirdette, hogy megtanít írni. Nem a nyelvtanra, nem a szerkezeti felépítésre, hanem az írásra koncentrál. Na, gondoltam azt meg hogyan lehet ezek nélkül. Nagyon kíváncsi voltam, és többször is visszatértem erre a honlapra, és bizony többször is végigolvastam, hogy mi is ez akkor. Sóvárogva olvastam, mert még vidéken és főleg az én lakóhelyem környékén, akkor még nem tartotta Vidi Rita ezt a tanfolyamát. Most menjek fel Budapestre? Ráadásul két napra? Több hónap után végül elszántam magam, mert nem hagyott nyugodni a lelkem. Jelentkeztem az egyik nyári időpontra.

Reggel egy nagyon korai busszal indultam, hogy a megadott időpontra ott legyek. Még a helyet is meg kellett keresnem. Azt gondoltam , majd a buszon elszundikálok egy kicsit, a két óra alatt, de olyan izgalom munkálkodott bennem, hogy még csak be sem tudtam a szemem hunyni, nemhogy még aludjak is.
Az előző napi felkészülés sikeres volt, mert minden gond nélkül odataláltam a helyszínre.
Vidi Rita és a trénerem, Márta nagyon kedvesen fogadtak. Én egy kicsit megilletődve, kicsit zavarban lévén, azt sem tudtam hova üljek le. De ők mosolyogva, kedélyesen biztattak, hogy bárhol kényelembe helyezhetem magam. Mivel laptopot én nem vittem, csak füzetet, így nekem nem kellett konnektor közelébe ülnöm. Az ablak közelében, egy kényelmes fotelt tettem a magamévá.

Majd érkeztek sorban a többiek is. Tizenegyen lettünk. Kíváncsian figyeltem őket, igyekeztem azonnal a nevüket is megjegyezni. De erre szerencsére később is volt lehetőség, amikor sorban bemutatkozhattunk pár mondatban. Aztán jöttek az egymásra épülő feladatok. Kicsit be voltam rezelve, mert nem sok idő jutott egy-egy feladatra és nem hittem, hogy annyi idő alatt az nekem menni fog. Főleg amikor láttam, hogy legtöbben azonnal neki is kezdenek a feladatnak, én meg még csak a fehér papírt bámulom. Leírtam az első két mondatot, aztán pedig csak úgy jött minden. Csak arra kaptam fel a fejemet, amikor a trénerünk, Márta nevető hangja bejelentette, hogy leállította az időt. Na, kész! Én meg még be sem fejeztem. De a következőt már időre befejeztem. Már ez is sikerélmény volt a számomra, de amikor a többiek után én is felolvastam amit írtam, és biztató mosolyok repkedtek felém, jóleső érzés fogott el. Bár az ő írásaik sokkal jobban tetszettek nekem, azért mikor este újraolvastam, amiket írtam, többségével azért meg voltam elégedve.

Csak úgy tudom jellemezni, hogy mindkét nap tömény, nagyon izgalmas, vidám és felemelő volt. Nap végére kifáradtam a koncentrálástól és az új élményektől, de az érzés semmihez nem volt hasonlítható. Tele voltam energiával és valami mindig mosolygásra késztetett. Kicsit büszke voltam magamra, hogy olyan dolgokról is tudtam írni, ami nem megtörtént eset, és nagyon jó érzés volt visszaidézni a csoporttársak írásait. Fantasztikus, hogy hány szemszögből lehet ugyanazt a dolgot látni és megfogalmazni. Kinek mit jelent ugyanaz a kép, vagy mondat.

Úgy éreztem a két nap után, hogy tele vagyok ötletekkel, és igenis le tudom majd írni őket, úgy ahogy belül érzem, és nem vesznek el a történet árnyalatai a leírott szóval. Megmarad az érzés benne. Megmarad a szín benne. És mindenki, aki olvassa ugyanazt fogja érezni amit én, amikor írtam. Ugyanaz fog megelevenedni előtte, ami belül bennem. De ha nem ugyanaz, hanem egy másik kép, de az olvasót megérinti, felvidítja, kikapcsolja csak egy pillanatra ebből a folyton nyüzsgő, folyton mókuskerékbe szorító világból, akkor már megérte! Akkor megérte eljönni – A TANFOLYAMRA – így nagybetűkkel. Akkor megérte leírni a történeteket!

Eszembe jut egy iskolás emlék, amikor fogalmazást kellett írnunk: “Én Mikes Kelemen, ülök a Márvány-tenger partján… ” kezdettel. Mindig 10-est kaptam (Romániában a 10-es a legjobb jegy) a fogalmazásaimra, de ez olyan jól sikerül, hogy a tanárnő arra kért olvassam fel az osztálynak. Akkor éreztem először ezt a jóleső érzést amit, mostanában érzek, amikor valaki megdicséri a szösszeneteimet. Amikor azt mondja, hogy “szinte látom magam előtt a jelenetet”, vagy a barátaim, amikor azt mondják, hogy “szinte hallom a hangod, amint elmeséled a történetet”. Valószínű már akkor ezt a kicsinyke magot hordozta a lelkem, ezt a vágyat, hogy ami megérint, átadjam másoknak is.

Tavaly év végén kicsit elengedtem ezt a dolgot, egyéb elfoglaltságok miatt, de most újra kinyíltak bennem a mesék, történetek mint napsugár hatására a bimbók. Ha egy kis könnyed kikapcsolódásra vagy rövid olvasnivalóra vágysz, itt a MiniK menüpont alatt összerendeztem neked őket.